Tags

Related Posts

Share This

Rekettye, a buletin és a magyar “álompolgári”

Ahogyan azt a múltkor kihirdettük, ezentúl Te is írhatsz a naplócskánkba, nem győzzük készíteni a szebbnél-szebb képeket a cikkekhez, ezúttal a szatmári internet Rekettyéjének, Rekettye Flóriánnak az írását közöljük. Aggyá nekik!

“Drága anyám mondta mindig, hogy „pujám, amíg megnősülsz, lejár a buletined” és ezt ő is Gizella mamátúl tanulta annak idején a Józsefházi Alsóvégen. Na, ez majdnem így is történt, azazhogy asszony még sehun sincs, de a buletinem, az már lejárt.

Na, gondoltam, akkor mostmán kéne menni a buletin osztályra, hogyha elkap a milic akkor ne büntessen meg. Mentem is én még Karácsony előtt, de osztán nagyon megijedtem attúl amit ott láttam.

 

A nagy CEC-el szemben, pe strada Petőfi Sándor, egy vasrácsos ablakos összedűlő épületben, ahol kb. 30 baszatlan irodista picsa szekálja egymást és a főnökasszonyt, akiről csak azért nem lehet elmondani hogy baszatlan mert éppen valami Bukaresti nagykutya dugja és ezért még a megye ispánja se tuddja leváltani, na szóval a lépcsőház baloldalán állnak sorban a pasaportért a vasányok, mer’ még senki nem mondta nekik hogy az már nem kell Portugáliába, a jobb oldalon meg áll sorban mindenki más a buletinért.

Hideg van, meg latyak, lassan halad a sor, mint a Csaú idejiben amikor reggel 5-kor vártuk a tejet. Odaérek nagynehezen a ghişeu-hoz, de ott a doamna azt mondja hogy ű nem hiszi el hogy én a Mikróupaişpe-ben lakok, mer’ a Csertifikát-ban úgy írja hogy a Józsefházi diszpenszárban születtem.

 

Szóval kell hozzak egy Extras CF-t a Cadastru-túl, amin írja, állitólag, hogy én ott lakok. Na, megyek is a Cadastru-hoz, ott is kiállom a soromat, kikérem a papirt, ott azt mondják hogy fizessek húsz lájt és jöjjek vissza egy hét múlva. Közben el kell mennjek a Fináncokhoz a Decebál híd lábához, hogy fizessek egy négy lájos taxát és még a Postárúl is kell vegyek egy három lájos timbru fiscal-t. Na, ezt mindet bele kell tegyem a doszárba és úgy kell vigyem a buletin osztályra. Na de mindján itt a Karácsony, pájinka után kell járni Kökényesdre, nem hülyeségek után, úgyhogy minden elvan halasztva az új évre.

Valamikor január közepén felébredek a nagy pezsgőzésbűl és megyek megint a buletin osztályra, hátha mostmán adnak új buletint oszt megnősülök. Megint sor, megint végig kell hallgassam hogy Böszeszku igy meg Böszeszku úgy, és ez a Gyuszi se reparálja meg az utakat oszt szerteszéljel basszuk a Logánt, na szóval amikor a ghişeu-hez érek és átadom a stóc papirt, azt mondja ja doamna hogy nem jó.

„Mi a kurvaistennyilafasza nem jó?” gondolom magamban, de csak diszkréten megkérdezem hogy „Care-i problema” ? „Háááááááát ez az Extras CF 2010-es” – mondja ja doamna. „Az, mer’ most vagy két hete járkáltam utánna, oszt akkor még 2010 vót” – magyarázom neki. „Jó jó, de nekünk 2011-es kell, mer’ másképpen nem válábil” – válaszol a doamna.

Na, akkor megént vissza a Cadastru-hoz, megént húsz láj és még egy hét várakozás hogy legyen 2011-es Extras CF. El is jön a nagy nap, beállok szépen a sorba és szorongatom a doszárt mint zsidó az Ausweiss papírt a Harmadik Birodalomban.

 

Direkt nem hívtam fel senkit hogy „rezolváljuk mán valahogy”, mer’ akkor űk hívnának fel a következő alkalommal hogy ne irjuk mán meg az újságba hogy kaptak spágát, mer’ nem is igaz. Na ennek az a következménye hogy egy büdös cigány hátánál kell kibírjam amíg elmagyarázzák neki hogy nem kap segélyt amig nincsen buletin-je. És pujapénzt se.

De vannak azért Kodak Pillanatok is egy ilyen sorbanállás alkalmával és ilyenkor hálás a sváb ember a katolikus Istenének hogy a sok kínszenvedés megtanította értékelni az életet: a zsúfolásig tömött váróhelyiségben megpillantok egy idős párt, akik nagyon tanulmányozzák a falra felragasztott formanyomtatványokat és kínlódnak kitölteni a csererét.

„Ne azt irjad hogy Beltiug, mer’ ott te csak a pincékben járkáltál, te azt kell irjad oda hogy Lazuri, mer’ odavalósi vagy. Az amit ír a falon az csak egzemplu. És a te nevedet irjad, nem Prukker-t, mer’ nem vagy te sováp” – igazítja ki Bözsi néni Sanyi bácsit, aki nemigen lát sokmindent a papiron, ezér’ kellett hozza jaz asszony a gumival összekötött szemüveget.

Végül egyszerre érünk be Sanyi bácsival a fényképező fülkékbe, én jobbra, ű balra, és a  folyosón szóba állunk miközben áránzsáljuk a nemlétező frézánkat a kis tükörben és megigazítjuk a vasárnapi kosztümrendet amibe beöltöztünk erre jaz alkalomra.

Sanyi bácsi abban a korban van amikor már nem fogdossa ja szakácsnékat a lagzikban reggelfele, de még nem is tesz félre ja nyugdíjbúl a temetésre. Viszont szeret viccelődni a fényképész doamná-val és amikor az azt kérdezi hogy hány osztályt végzett Sanyi bácsi  (WTF, ez az adat kell a buletinhez?), akkor simán rávágja hogy csak 7-et, mer’ még akkor nem vót Goldiş Szatmáron.

Amikor a doamna nagy nehézségekbe ütközik Sanyi bácsi családi nevének a leírásakor (Cum? Ţineghe? Cu Cse? Cineghe?) akkor az öreg megjegyzi hogy „Ezeknek nem vót még elég idejük megtanulni hogy kell írni a nevemet”.

 

Aztán, ha már így összebarátkoztunk, kiderül hogy mind a ketten mennénk megcsinálni a magyar „alompolgárit”, mer’ úgyis ingyen van, meghát útba esik a Jäger pince is. Ott osztán megkérdezi tüllem hogy ilyen névvel mire kell nekem magyar „álompolgári”?  Mondom neki hogy jó lessz az ha eljutok a tengeren túlra, legalább nem fognak baszogatni a vízummal. Kérdem én is hogy neki mire kell mán az ű korában? Aszmondja hogy jó lessz az amikor majd pásáporttal kellessz átalmenni a Kárpátokon. Oszt röhög.

Kiderül hogy az ű apja is meg az én nagyapám is vótak honvédek a Don Kanyarban, szóval ez a magyar „álompolgári” nekünk jár. Feltűnik azér’ nekünk hogy itt a környéken mindenkinek a nagyapja vót a Don Kanyarnál de csodával határos módon mind megúszta, na de az mán régen vót, nem kell ezt most bolygatni, a lényeg hogy adják meg a „polgárságot” Csengerben oszt tudjuk szavazni ja Viktort, mer’ ritka szép ember.

 

Na, a két hálba után végül csak eljutunk a „magyar irodába”, mer’ Bözsi nénitül sikerült megszabadulni közben, mivel hogy muszáj vót hazasiessen a 2-es busszal hogy adjon málét a csirkéknek. A „magyar irodában” osztán rájön a röhögés Sanyi bácsira, amikor azt hallja hogy az ottani doamna (párdon, hölgy) kérdezi tűllem hogy kell írni a nevemet (Röki…hogy? Ja, céhával? Tehát Röchi…? Ja, hogy románul…)? „Na, ezeknek se vót még idejük megtanulni hogy kell irni a nevedet” – vonja le a következtetést Sanyi bácsi.